"Zsírpapírt is tettem bele, nehogy tönkremenjen a zacskó."
Nem tudni pontosan, hogy miért, de a mutyiországi eladószemélyzet nem, vagy csak kis mértékben ura arcizmainak. Gyakran jelenít meg fizimiskáján emocionális tartalmakat - mondjuk úgy: pofákat vág - akár a vásárló legegyszerűbb kérdéseire történő reagálásként is. Vegyük a mai példát. Gyógyszertárban hosszú sor, eladó 1 hátraszól, azonban a segítség (feltételezett eladó 2) nem siet, sőt, lassan sem jön, a sor előbb elfogy, mint, hogy még egy szereplő feltűnne. A kutatás alanya tehát eladó 1 (akiről tudjuk, hogy gyógyszerész is, azonban most nem a mérgekkel történő ügyködése áll a fókuszban). Vevő kérdése: levendulavirág (tea) van-e. Eladó 1 a kérdést először szavak nélkül, fejének egyetlen kérdő fintorba rendezésével igyekszik megválaszolni. Majd a fintort alátámasztó, szinte sértődött hangon válaszol: Levendulaaa az niiiiincs. Mintha azt mondaná, kérem, ez nem nyilvánosház. Mi több, kikérem magamnak! Mintha a zacskózott szárított levendulavirág, mely a gyártói tanács szerint elsősorban teafőzésre, de amúgy fürdővízbe vagy kabátközé molyirtónak is kiválóan megfelel, nem is létezne. Egy rövid pillanatig vevő majdnem elhiszi, hogy ő a hülye, de a húsz méterre található drogériában kapható a termék, tehát létezik, nem ismeretlen fogalom a mutyiországi herbárium területén.
Ez nem elszigetelt jelenség, a pult túlfelén álló emberek (nem csak a boltokban) gyakran szükségét érzik a kioktató, rendreutasító stílusnak. Csak semmi mosoly, csak semmi "sajnos nincs levendulánk, elnézését kérem, talán próbálja meg jövőhét csütörtökön", az ilyesmitől talán a pult mögöttiség nimbusza hullana porba.
Váncsa István cikke Mutyiországról, politikai erkölcsről, udézé ertéről - itt
