a legjobb szándékkal kikövezve

Nóri leukémiás kislány, három éves kora óta beteg, de szerencsére már kifelé lábal a kórból. Betegségétől eltekintve éppen olyan, mint akármelyik másik óvódáskorú kisgyerek: szeret játszani, nevetni, rajzolni, pancsolni. Nóri májusban részt vett az Együtt a daganatos gyermekekért alapítvány gyereknapi rendezvényén, és remekül érezte magát. Anyukája viszont, aki némileg más szemszögből nézi a világot, már kevésbé.
Na persze, ajándék lónak ne nézd a fogát, de azért mégis. A legnagyobb probléma az volt, hogy az ORFK által biztosított területen egy szál árnyék sem volt. Egészséges gyerek is könnyebben ég le, vagy kap napszúrást az egész napi hancúrozás közben, mint a felnőttek. A daganatos gyerekeknél azonban extra rizikót jelentenek a kemoterápiás szerek. Vannak ugyanis gyógyszerek, amelyek csekély napsugárzás hatására is komoly és visszafordíthatlan károsodást okozhatnak a szervezetüknek. Vajon épp a daganatos gyermekeket segítő alapítvány ne tudna erről? Vagy egyszerűen csak olyan trehongya volt a szervezés, amint az itt kis hazánkban megszokott?
A forró ugrálóvárba anyukája nem engedte Nórit, viszont a rendőrök kedvesek és barátságosak voltak velük, de körülbelül ennyi is volt a pozitív élmény. Az ételt kiszolgáló személyzet flegma volt, a rizs fővetlen*, az üdítőket jégbe hűtötték. Utóbbiból széles választék állt rendelkezésre, ellenben vizet csak pénzért lehetett szerezni, a hőségben Anna, Nóri mamája, legalább ezer forintot költött ásványvízre. Bizony, szokásos vurstli-hakni-vasútállomás hiperáron lehetett hozzájutni.
Szép dolog az, ha valaki tenni akar a rászorulókért, és még szebb, ha tesz is. Az örömöt azonban könnyen elronthatja, ha a segítség félrecsúszik, és nem számolva az igényekkel, balul sül el. Könnyen okozhattak volna (vagy tán okoztak is) bajt azoknak, akiken segíteni szándékoztak.
Hogy hogy is jön ez a történet erre a blogra? A nézőpontok miatt: az alapítvány nyilván úgy látja, hogy ők milyen jó fejek, szerveztek (rengeteg szponzorral) egy vidám rendezvényt a beteg kicsiknek, volt kaja, pia, játék, minden. Anna nézőpontjából azonban veszélynek tették ki a gyermekét (erős tűző nap, víz nélkül, jeges üdítővel), aki, mivel napra nem mehet, ezért a játékokban, programokban részt venni nem tudott, ami miatt nyűgösködött, minthogy kicsi még ahhoz, hogy megértse, a neki rendezett eseményt miért nem élvezheti ki.
Erről a vicc jut eszembe, amikor a srác átsegíti a zebrán szegény öregembert, mikor pedig az át sem akart menni.


*Ennek csupán azért van itt jelentősége, mert szintén a gyógyszerek miatt a gyereknek nincs étvágya, és az első kellemetlen falat után már inkább nem kér semmit.

megy a vonat Kanizsára

A legdurvább fokozatú hőségriadó, az utcán vizet osztogatnak, aki teheti, nem megy ki (én sem mentem volna), 30%-kal több riasztás a mentőknek, stb. Ehhez képest a gyönyörű, tiszta, új piros vonaton, a csaknem öt órás úton elpusztulsz. A vonaton természetesen légkondi nincs (hülye vagy, sima másodosztályon???), ami nem is baj, mert hát úgyis csak megbetegszik tőle az ember. DE a vonaton gyárilag nincsenek árnyékolók, a minden bokornál történő megállás miatt pedig menetszél sem. Tehát gyakorlatilag egy üvegkalitkában ki vagy állítva a napra. Ez nem jó.
A vonat viszont nagyon tiszta, ami jó. A kalauzok is kedvesek voltak, tisztelet a kivételnek, mert az egyik fiatal nő valami elképesztően bunkó volt (nem velem, de akkor is). A vécében volt papír, volt víz, sőt, olyan energiával sodró víz volt, hogy - bár nem teszteltem - de nyilván a komolyabb matériával is megbírkózna.
Összegezve: az öt órát soknak tartom, főképp, hogy egyébként kevés lehetőség van Keszthelyre (illetve a sármelléki nemzetközi repülőtérre) eljutni. Ezt az áldozatot én még kibírnám, feltalálom magamat a vonaton is, olvasok, stb. Az viszont szerintem minden határon túlmegy, hogy a vasúton ideális állapotot teremtenek ahhoz, hogy az ember rosszul legyen. Vicces, de hazafelé napszúrást kaptam a vonaton. 5560 forintért.

egyszer volt, hol nem volt, két kínai bolt

két kínai bolt

A lakótelepen, szinte egymást érik a kínai üzletek. Úgy esett, hogy látogatást kellett tennem náluk. Tulajdonképpen temetésre kell mennem, és mivel a farmer-póló
kombót részesítem úgy amúgy előnyben, semmi tisztességes, pláne nyárias és egyben fekete gúnya nem figyel a szekrényemben.
A kínai üzletekben nem dolgoznak kínaiak, ami azt illeti, itt még a pénztáros is helyi bennszülött. Az első üzlet, ahová bementem, a legnagyobb itt a telepen. A személyzetet még a Szivárványból örökölhették. A két nő kedélyesen elbeszélgetett
egy harmadikkal, rám se hederítettek, ami éppen egy fokkal jobb, mintha folyton a sarkamban lihegnének. Aztán kiválasztottam egy ruhadarabot, állok vele tanácstalanul, a kupaktanács meg elfoglalja a próbafülke felé vezető utat. Mondom: elnézést, ezt szeretném felpróbálni. Néni: "Az nem jó magára!". Hm. Nem emlékszem, hogy divattanácsokat kértem volna. Mondom, dehát kétixeles. Azt mondja, ezek nagyon
kicsik. Hát, én ebből azt a következtetést vontam le, hogy nem óhajtja, hogy náluk vásároljak. Érdekes, hogy másik üzletben is, ahol volt ilyen kalandom, többnyire idősebb, túlsúlyos nők bunkóskodnak. Vélhetőleg korábban ők is ilyen atrocitásnak voltak kitéve, ergo úgy szocializálódtak, hogy akinek nem s-es méret kell, azzal bunkózni kell.
Hát megköszöntem a segítséget, a ruhadarabot leraktam a legközelebb eső polcra, majd távoztam. Egyenesen az út másik oldalán lévő kínai üzletbe. Ez a bolt sokkal kisebb, már előtte, az utcán ki vannak aggatva a ruhák, odabent is alig lehet elférni a sok árutól. Rögtön az ajtóban áll egy igen vékony fiatal leányzó. Festett szőke haja, divatos öltözéke, kivillanó tetoválása alapján semmi jóra nem számítottam. Mert ostoba vagyok, és előítéletes. Ugyanis közben kiderült, hogy ő az egyik legkészségesebb és legkedvesebb bolti eladó, akivel országjárásom során találkoztam. Mondtam, ezt szeretném felpróbálni, ő eligazított a próbafülkébe, megkérdezte, jó-e,
segített hozzá nadrágot keresni, és egyáltalán. Minden dicséret megilleti.
Érthetetlen számomra, hogy ilyen kiélezett versenyhelyzetben, ahol valóban egymás seggében vannak a kínai boltok, és bár nyilván sokan vágynak eldobható ruhadarabra, azért valószínűleg nem mindenki, tehát a piac véges, nos szóval itt hogyan teheti meg az egyik üzlet, hogy tirpák módon viselkedik a potenciális vevőkkel? Korábbi postomban a falusi kisboltok pökhendiségét a versenyhelyzet hiányával magyaráztam, de lehet, hogy annak ehhez semmi köze. Egyszerűen egy helyi sajátosságról van szó, ez is egyfajta népszokás.

Lokális regulák

http://homar.blog.hu/2007/07/05/geprombolas_indesit_modra
Egyáltalán nem biztos, hogy a fordítás a brutálisan rossz. Lehet, hogy a lelkes dolgozó utánanézett a helyi mosógépmegsemmisítési szabályoknak.
Éppen tegnap jártam apró falum egyik (mert bizony kettő van!) szelektív szigetén, és el is gondolkodtam legott, hogy vajon törvényszerű-e, netán egyenesen EU-szabvány, hogy az üveggyűjtő és környéke (legalább 10nm) tele van szilánkkal? Máshol is így van, vagy csak itt vidéken nincs még bevezetve a seprű?